Mindörökké óvónénik

HAVI_1 – Antal Ferencné és Turbuk Józsefné

„Jó reggelt kívánok, szervusztok kis pajtások!” – önök között is akad olyan, aki így köszönt valamelyik óvónőjének, például Antal Ferencnének, vagy Turbuk Józsefnének? Vagy, ahogy sokan csak a faluban hívják őket, Eti óvónéninek és Irén óvónéninek? Mert ha igen, akkor bizonyára Önök közül többen is a kétyi oviba jártak, csakúgy, mint jelen sorok írója, akinek volt szerencsére beszélgetni kis falunk két legendás személyével. Azzal a két emberrel, akik minden reggel fehér köpenyben, mosolyogva álltak a csoportszoba ajtajában és amikor a kezünket fogva odavezettek minket a többi ovistársunkhoz, pontosan tudtuk, hogy biztonságban vagyunk és egy nagyon szuper nap vár ránk!   

Eti óvónéni és Irén óvónéni – szólítja még így valaki Önöket?

Turbuk Józsefné: Ajjaj, szinte mindenki. (nevet)

Antal Ferencné: Igen, engem is, rendszeresen. (nevet)

Hány évet töltöttek el a pályán?

Antal Ferencné: Én harminchárom évet, 2008. szeptember másodikán mentem nyugdíjba.

Turbuk Józsefné: Én negyvenet, majd 2016. február 15-én köszöntem el a pályától.

Beszélgessünk egy kicsit a kezdetekről, pályájuk indulásáról.

Antal Ferencné: Én a szekszárdi Garay János Gimnáziumba jártam. A középiskolai tanulmányaimat egyébként Hőgyészen kezdtem, de ott az iskola megszűnt, így a Garay János Gimnázium vett át minket, ott érettségiztem. Nem sokkal utána férjhez mentem, aztán 1969-ben el is kezdtem dolgozni, de még a volánnál. Ott voltam három évig adminisztrátor, majd 1972-ben megszületett Anita lányom, három évvel később pedig Zoli fiam, 1981-ben pedig Ferkó.

És hogyan lesz a volán adminisztrátorából óvónő?

Antal: Ferencné: Úgy, hogy például mindig is ez volt a vágya, mert nagyon szerette a gyerekeket. (nevet) De persze az is kellett hozzá, hogy a kétyi általános iskola akkori igazgatója, Csanaky Tihamér megkeresett, hogy van egy üresedés az oviban, vállalnám-e az óvónői munkát. Azonnal igent mondtam. 1975-től egy évig voltam képesítés nélküli óvónő, majd 1977-ben elkezdtem tanulmányaimat a kecskeméti főiskolán levelező tagozaton, ahol 1978-ban diplomáztam.

És Turbuk Józsefnéből hogyan lett Irén óvónéni?

Turbuk Józsefné: Úgy, hogy először gyógypedagógus szeretett volna lenni. (nevet) Én is nagyon szerettem a gyerekeket, soha nem volt kérdés, hogyha egyszer nekem munkám lesz, akkor velük szeretnék majd foglalkozni. Gyógypedagógiára nem vettek fel, Kecskemétre viszont igen, én is ott végeztem csak én nappali tagozaton. Engem Ábrahám Béla, a zombai iskola igazgatója keresett meg 1973-ban, hogy lennék-e óvónő. Képesítés nélkül kezdtem én is, mert annyi gyerek volt, hogy szükség volt az óvónőkre. Úgy viszont csak egy évig lehetett dolgozni, ezért 1974-ben én is elkezdtem a főiskolát, ahol 1976-ban végeztem.

„Régen minden jobb volt!” – nagyon sokszor lehet hallani ezt a mondatot, például éppen a gyermeklétszámokkal kapcsolatban. Régen bezzeg több gyerek volt, sokan születtek. Mennyi volt az a sok?

Antal Ferencné: Annyi, hogy volt olyan időszak, hogy 4 óvónő dolgozott a kétyi oviban, egy dajkával és egy szakáccsal, emellett volt délelőttös és délutános műszak is. De hogy egy pontos számot is mondjak: ha emlékezetem nem csal, akkor 1976-ban 50 ovisunk volt.

Turbuk Józsefné: Az első csoportjára mindenki emlékszik, így én is. Az 1970-es évek elején születettek voltak az első, „igazi” csapatom: annak a nagycsoportjában 18-an voltak. Ez nagyon nagy szám.

Milyenek voltak a körülmények, milyen intézménybe járt akkor egy ovis?

Antal Ferencné: Kétyen a régi óvoda épülete a Petőfi utcában volt, nagyon jól felszerelt intézmény volt, viszonylag nagy termekkel, mosdókkal, vizes blokkokkal és sok játékkal, emellett egy nagy udvarral.

Turbuk Józsefné: Csak egy idő után kicsi lett. A ’70-es évek végén, a nyolcvanas évek elején már látszott, hogy ez a hely kissé szűkös.

Antal Ferencné: Így a ’80-as évek végén költöztünk, méghozzá az iskola épülete mellé, mert megépült az új óvoda, amely modern volt és korszerű. Nagyon büszkék voltunk rá. Nem túlzás azt állítani, olyan szép volt az új ovi, hogy bármilyen városban, településen megállta volna a helyét. Nagyon sokat jártunk más ovikba értekezletekre, munkamegbeszélésekre, így mi pontosan tudtuk, hogy egy mennyire szép és modern intézményben dolgozunk.

Három-négy évtized alatt egy munkahelyen nem csak kellő mértékű rutint szerez valaki, hanem – főleg, ha gyerekekkel foglalkozik – nagyon jó emberismerő is lesz. Hogyan látják, milyen volt egy óvodás korú gyerek a hetvenes években, s mondjuk a kétezres évek elején?

Turbuk Józsefné: Én ilyen különbségeket nem vettem észre, tehát nem tudom azt mondani, hogy az újabb és újabb óvodások az évek, évtizedek során mondjuk nehezebben kezelhetőbbek lettek volna, vagy keményebb munka lett volna nevelni őket.

Antal Ferencné: Ezzel én is így voltam. Tudtuk, hogy valaki nagyon szeret rajzolni, énekelni – aminek oktatását én is nagyon szerettem – valaki imádja a foglalkozást, vagy éppen az udvari játékot. Volt könnyebben nevelhető gyerek, valaki pedig egy picit több odafigyelést igényelt, de olyan nem fordult elő, hogy teszem azt, én most otthagyom az óvónői pályát, mert annyira kezelhetetlenek lettek a gyerekek. Mindegyikük egy külön kis csoda volt, így is viszonyultunk hozzájuk.

Turbuk Józsefné: A gyerekek nevelésében nagy segítséget jelentett például a Lépésről Lépésre Program. Ez egy nevelői módszertan volt, nagyon szerettük. Az alapja az volt, hogy minden gyereket úgy fogadsz el, amilyen, és lépésről lépésre, a saját kis karakterjegyeit figyelembe véve neveled. Hihetetlen, de akármilyen sok gyerek is volt az oviban, mindenkire jutott idő, nagyon szabad volt a nevelői munka.

Aztán egyre jobban csökkent a gyermeklétszám.

Antal Ferencné: Pontosan. Évről-évre kevesebb lett az ovis. Volt olyan időszak – 1997-1998 között – hogy én is csak úgy tudtam az állományban maradni, hogy átmentem az iskolába napközis tanítónak és életvitel tanárnak, utána szerencsére vissza tudtam jönni.

Turbuk Józsefné: A 2000-es években már egy csoportterem is megszüntetésre került. Ott alakítottunk ki egy tornaszobát, ami abból a szempontból jobb volt, hogy lehetőség volt a nyugodtabb játékra, szükség esetén pedig csoportbontásokra. Örömmel látom viszont, hogy még most is vannak ovisaink, óvodánk, amely még most is meghatározó intézménye a falunak.

Milyen érzés az, amikor valaki elköszön az óvodától és a harminc, negyven évnyi gyerekzsivajt felváltja a nyugalom?

Antal Ferencné: Kicsit furcsa, de én azt mondom, aktívnak kell lenni nyugdíjas korban. Én például itthon háztartást vezetek, keresztrejtvényt fejtek, emellett pedig az ovitól sem szakadtam el teljesen. Gyakran hívnak rendezvényekre, például a farsangi mulatságra, ahol még jegyet szedni is segítek, emellett pedig a helyi asszonykórusban énekelek.

Turbuk Józsefné: Nekem is kicsit furcsa volt, hiányzik a nagy közösség, a sok pörgés, de én, ha fogalmazhatok így, teljesen visszavonultam. 

Nyitókép: Antal Ferencné (b.) és Turbuk Józsefné (j.)

gz

%d bloggers like this: