HAVI_1: Csibi Vince – Queanbeyan, Ausztrália
Amikor a Facebook értesítést küld arról, hogy milyen reakciókat vált ki egy-egy poszt Kéty oldalán, például kapott-e kedvelést, vagy megosztották-e, feltűnt, hogy egy idősebb úr szinte állandóan reagál valamit egy-egy tartalomra. Rákattintottam a profiljára, s láttam, hogy Ausztráliában él. Vezetékneve alapján akár a szomszéd is lehetett volna. Csibi Vince több mint hatvan éve disszidált Kétyről Ausztráliába családjával. Tejcsarnokok, tankok a bokor mellett és a világ másik oldala.
Mikor disszidált Ausztráliába?
1958-ban értünk ide.
Értek oda? Akkor ez nem lehetett egy rövid út.
Bizony, nem volt az. 1957. márciusában, az ’56-os forradalom bukása után menekültünk el Magyarországról. Először az akkori Jugoszláviába mentünk, aztán majdnem egy év ott tartózkodás után 1958. január 22-én léptem Ausztrália földjére. Azóta is itt élek.
Miért mentek el?
Édesapám után mentünk, ő öccsével, Jóskával már korábban, 1956 novemberében, szinte közvetlenül a forradalom bukása után disszidált, elment Jugoszláviába.
Mit csinált az apja 1956-ban?
Megmondom őszintén, nem tudom. Körbe kellene kérdeznie az idősebb kétyieket, hátha valaki még emlékszik mit csinált, vagy mit csináltak. 9 éves voltam, amikor kitört a forradalom, betöltöttem a tízet, amikor elhagytuk Kétyet, nem sok emlékem van.
Mennyi az a nem sok?
Például az egyik a forradalom bukása előtt nem sokkal. Lapulunk a bokorban a cimboráimmal és nézzük a sok tankot, ahogy dübörögnek keresztül Kétyen. Félelmetes volt! Aztán apám disszidálása utáni emlékem is van. Minden héten jöttek hozzánk a rendőrök és faggatták szegény anyámat, hogy mi van az apámmal, tud-e róla valamit? Persze anyám mindig azt mondta, nem tud semmit. Aztán az egyik rendőr talált a polcunkon egy levelet, amit apám küldött Jugoszláviából. Bármilyen hihetetlen, de megúsztuk.
De hogy valami általánosabbat is mondjak. A „Bánat” utcában (– a kétyiek így hívják a Petőfi utcát – GZ.) laktunk és mindig én vittem az anyám által megfejt tejet a tejcsarnokba, ami a régi Tercsike Csárda helyén volt. Emlékszem az iskolára és persze néhány osztálytársamra: Hartman Annára, vagy Barabás Jánosra. Szegények, már nincsenek közöttünk. De emlékszem Márton Erzsire, Nagy Annára, Bíró Annára és persze a rokonaimra is.
Hogyan tudtak disszidálni?
Ezt soha nem fogom elfelejteni, nem is lehet. Úgy indultunk, hogy az anyám, a húgommal, aki pólyás baba volt, felszállt egy menetrend szerinti buszra Kéty felső végén, az öcsémet, meg engem pedig sokkal lejjebb raktak fel, nehogy úgy tűnjön, hogy szökni készülünk. Bátaszékig mentünk, onnan Bajára, aztán Garára. Ott sok rokonunk élt; az egyik ilyen rokon fiú reggel lovas kocsival kivitt a határig és csak annyit mondott, hogy tessék, ez itt a határ, menjetek át. Mi pedig mentünk, a senki földjén, a nagy fűben. Egyszer csak láttunk két katonát, tőlünk kb. 200 méterre, megijedtünk, most mi lesz, de szerencsére nem felénk jöttek. Három rend ruha volt rajtunk, anyám egyik kezében húgom, másik kezében pedig egy kosárka, némi ennivalóval, nálam pedig még egy nagyon kicsi bőrönd. Így hagytuk el Magyarországot…
Mi történt Jugoszláviában, hogyan találták meg az édesapjukat?
Ahogy átértünk a határon, beértünk egy faluba, ahol az első utunk a rendőrségre vezetett. Onnan anyám kérésére elvittek Zomborba, azért oda, mert anyám tudta, hogy apám ott van. Sajnos nem emlékszem arra, hogy milyen volt kettejük találkozása. Miután megtaláltuk egymást három, vagy négy menekülttáborba vittek minket. Az utolsó táborba több országból – az Amerikai Egyesült Államokból, Kanadából, Argentínából, Franciaországból, Ausztráliából – érkeztek hivatalnokok, ha jól emlékszem a bevándorlási hivatalból, hogy felmérjék a menekültállományt és megállapítsák, kit szeretnének befogadni. Emlékszem, apám minden ország listájára feliratkozott, s végül Ausztrália befogadott minket. Jugoszlávia után irány Olaszország, ahol még egy tábor várt ránk. Négy vagy hat hetet töltöttünk ott. Felszálltunk egy átalakított hadihajóra, amelynek Aurélia volt a neve, és a Szuezi-csatornán keresztül hajóztunk Melbourne-be. Egy hónapos út volt és nagyon beteg voltam a hajón.
Milyen volt Ausztrália, egy kis magyar faluból induló tízéves gyereknek?
Ugyanolyan (nevet). Nem igazán tudtam különbséget tenni. Egy kicsi faluba, Bonegillába (ez a legnagyobb és leghosszabb ideig – 1947-1971 között – működő II. világháború utáni emigránsközpont volt Ausztráliában. Fennállása során több mint 300 000 menekültet fogadtak itt be, főként Európából. – GZ.) kerültünk. Először ott voltunk, kb. három hónapig, majd édesapám talált munkát egy farmon, így mi is mentünk utána. Ott laktunk úgy egy évig. Apu a mezőgazdaságban helyezkedett el. Traktorozott, szántott, vetett, ellátta a jószágokat, emlékszem, még tehenek is voltak. Úgy éltünk ott a farmon, mintha falun, például mintha Kétyen élnénk. Hajtottuk a teheneket. A megfejt tejet mindig én adtam le.
Tejleadás a világ két igencsak távoli pontja között.
Igen, először Kétyen, aztán Ausztráliában (nevet). 16 mérföldre volt tőlünk az iskola, minden reggel nyolcra jött a busz és vitt minket, előtte viszont a tehenekből fejt tejből egy-egy vödörrel vittem a farmon élő családoknak, vagy, ahogy az előbb is mondtam, leadtam a tejgyűjtő állomáson. Szép évek voltak.
Említette, itt egy évig éltek. Utána merre vették az irányt?
A főváros, Canberra mellé költöztünk, Queanbeyan-be, én azóta is itt élek. Itt jól berendezkedtünk. A szüleim tudtak telket vásárolni, építkezni. Apám segéd lett egy villanyszerelő cégnél.
És Ön?
Én is villanyszerelő lettem. Először alkalmazásban dolgoztam, 10 évig, majd saját villanyszerelő vállalkozásom lett, amiből nagyon tisztességesen meg lehetett élni. Családi vagy irodaházakon, iskolákon dolgoztunk. Volt olyan időszak, hogy egyszerre hat emberrel dolgoztam, de a vége felé már csak két emberem volt, szóval, nem volt egy nagy vállalkozás, de jól kerestem, szépen megteremtettem magunknak mindent.
Hogy alakult a magánélete?
1968-ban házasodtam először. Abból a kapcsolatból két lányom van és öt fiú unokám. 1981-ben elváltam, 1983-ban volt egy másik kapcsolatom és 1998-ban újra megnősültem, azóta is a második feleségemmel élek.
Milyen az élet Queanbeyan-ben?
Itt sok magyar él és élt régebben is. Sokan telepedtek le itt. Erős magyar közösség alakult ki, rendszeresek voltak és még most is sok a bál, vagy más rendezvények. Még egy klubot is működtettek és egy klubházat is építettek, annak az elkészítésében én is segítettem. A hatvanas évek végén nagyon sok művész jött Magyarországról. Például a Záray–Vámosi házaspár, Rátonyi Róbert, Solti Károly, a 3+2 együttes és több cigányzenekar. Alakult egy tánccsoport is, amelybe, két ballábam ellenére még engem is befogadtak. (nevet)
Aztán volt egy magyar iskola fiataloknak, emellett mindenki, ahogyan tehette, intenzíven ápolta a magyar kultúrát. Végül támogatók híján a klub tönkrement, de legalább a magyar tánccsoport megvan még, egyébként Gyöngyösbokréta Tánccsoport a neve. És a sportot ki ne hagyjam: még egy magyar focicsapat is volt.
Amikor családi rendezvényeket szerveztek, szóba került Magyarország? Mi lehet most Kétyen, milyen lehet otthon?
Ugye én még gyerek voltam, nem sok emlékem volt, de édesanyám és édesapám rengeteget meséltek Kétyről. Emellett sokat leveleztek az otthoniakkal is, tartották velük a kapcsolatot és többször voltak Magyarországon is. Én gyerekként nyilván nem úgy éltem meg, mint ők felnőttként. Egyik évben még a kétyi gyerekekkel játszottam, pár évvel később pedig az ausztrál gyerekekkel, ennyi. Nem gondoltam én Kétyre. De akkor, amikor több évtized után Budapesten landolt a repülőgép és felfogtam, hogy magyar földre léptem, könny szökött a szemembe.
Mint ahogy látom (videótelefonon beszélgettünk – GZ.), most is.
Igen, most is sikerült kicsit elérzékenyülni.
Mikor jött haza először?
2000-ben. Akkor sikerült mindenkivel megismerkednem, azóta pedig, büszkén mondhatom, minden rokonommal, családtagommal szinte rendszeres kapcsolatot ápolok. Egyébként tavaly is voltunk itthon, három hónapot, fantasztikus volt. A két lányom, négy unokám és a húgom is eljöttek Magyarországra, nagyon jól éreztezték magukat. Voltunk a Szekszárdi Szüreti Napokon, valamint egy tanyán szüretelni is. Az egyik unokatestvéremmel, Ferenc Vilmossal szerveztünk egy családi találkozót, amin több, mint százan vettek részt. Felejthetetlen volt.
Apropó, felejtés! Már a beszélgetésünk elején meg kellett volna dicsérnem, mert magyarul sem felejtett el; nagyon szépen beszéli a nyelvet.
Valóban? Nagyon köszönöm. Pedig van egy kedves nyelvész barátom, ő egyszer azt mondta, Vince, amit te beszélsz, az az igazi konyhamagyar! (nevet)
Csibi testvérek a nagyvilágban
Idősebb Csibi Vincéék öten voltak testvérek, mindnyájan Bukovinában, Hadikfalván születtek. Mint a beszélgetésben olvashatták idősebb Csibi Vincével együtt menekült el Magyarországról öccse, Csibi József is, aki az Amerikai Egyesült Államokba disszidált. Csibi Vince elmondása szerint az akkor 18 éves nagybátyját azért fogadták be az államokba, mert katonának jelentkezett. Csibi József fiatalon, 1982-ben hunyt el. Riportalanyunknak két unokatestvére él jelenleg az Amerikai Egyesült Államokban. Csibi Vince és Csibi József lánytestvére Bíró Józsefné, született Csibi Bernadett, a negyedik testvér pedig Csibi Sebestyén, az ötödik Csibi Vilmos volt. Utóbbi három Kétyen élt.
Csibi Vince szülei, testvérei:
Édesapja: Csibi Vince
Édesanyja: Csibi Vincéné Ferenc Erzsébet
Húga: Csibi Erzsébet (Elizabeth Taylor)
Öccse: Csibi Lázár
Édesanyja nővére: Ferenc Regina (Hajdú Menyhértné)
Édesanyja bátyja: Ferenc Vilmos
A képek mindegyikét Csibi Vince hozzájárulásával közöljük.
GZ.