HAVI_1 – “Mindig elmondom, honnan jövök” – “Kedves” Miklós Gyula

Minden településen – legyen az egy egészen apró falu, mint Kéty, vagy akár egy község, vagy éppenséggel egy nagyváros – élnek olyan emberek, akikkel jó beszélgetni, akik nagy egyéniségek, akár azt is mondhatnánk nagy karakterek. Most induló HAVI_1 című rovatunkban ilyen emberekkel beszélgetünk és mutatjuk be őket a nagyvilágnak, vagy éppen a kétyieknek – mert hiába élünk egy településen, nem biztos, hogy tisztában vagyunk azzal, a másik mennyire izgalmas ember, milyen színes egyéniség. Fogadják szeretettel az új rovatot, amelynek első „szereplőjét” messzire fújta a szél Kétytől, de nem felejtette el, honnan indult.

“Mindig elmondom, honnan jövök” – “Kedves” Miklós Gyula

Otthonról a nagyvilágba

Vajon hányszor voltunk már úgy az életben, hogy megláttunk egy gyönyörű tájat egy képeslapon és csak ennyit mondtunk: „De szívesen elutaznék oda”. Rovatunk első riportalanya, Miklós Gyula, vagy ahogy sokan ismerik, „Kedves” Miklós Gyula, nemcsak utazna, hanem utazik is. Annyi pontján járt már a világnak, hogy azt felsorolni is hosszú lenne, de soha nem felejtette el, hogy honnan indult, és jutott el ilyen messzi tájakra. Egy kanadai útja során egy táblára véste rá a túrahelyszín és a szülőfaluja közti távolságot, amellyel nemcsak Kétyet rakta a világtérképre, hanem azt is megmutatta, hogy mennyire fontos neki egy apró, kicsivel több mint 700 fős település.

Beszélgessünk a kanadai-alaszkai utatokról, és arról a tábláról, amelyet kitettél és hirdette, hogy Kéty az adott helytől majdnem 8000 kilométer távolságra van.

Egy ismerősöm társakat keresett maga mellé egy alaszkai, kanadai útra. Jelentkeztek egy páran, de a végére ketten maradtunk. Megnéztük az útvonalat, amiben benne volt Sign Post Forest, ahol több ezer táblát raktak ki az arra járók. A táblák azt mutatják, hogy a túrázó lakhelye milyen messze van a parktól. Nem lehetett kérdés, hogy mi is rakunk ki. Találtunk egy autószerelőműhelyt, ott vettünk táblát, majd mi magunk ráírtuk a lakhelyünk nevét. Az útitársam, az osztrák Suzii, Stradenben lakik, így ő annak nevét, míg én Kétyet véstem a táblára.

Miközben nem is Kétyen laksz.

Nem bizony. Én most egy Steyr nevű kisvárosban élek, amely 30 kilométerre van Linztől, de egyértelmű volt, hogy nem ezt a nevet fogom a táblára vésni, hiszen én kétyi vagyok, nem steyr-i. Meg sem fordult a fejemben, hogy ne a szülőfalum kerüljön a táblára.  

Mit jelent neked Kéty?

Ahogy mondtam is, egyet a szülőfalummal és egyben egy kiindulópontot is. Hogy honnan indultak a gyökereim, honnan indultam én magam és mennyire messzire jutottam. Gyakorlatilag itt kaptam az alapokat: a szeretet, az állandó támogatást a szülőktől, a nővéremtől, Regős-Miklós Katitól, a nyitottságot az új dolgokra. Ezeket mind a szülői házban „raktam a hátizsákba”, így talán nem is kérdés, hogy mit jelent nekem Kéty.

Akkor beszélgessünk egy picit a te nagy utazásodról.

Az általános iskolát Kétyen végeztem el, utána Szekszárdra, az Ady iskolába jártam, amit sokan úgy ismernek, hogy 505-ös, vagy „Ipari” iskola. Ott szakmát szereztem, majd három évig Lengyelre jártam, ahol leérettségiztem.

Ebből azért kirajzolódik, hogy első körben Tolna megyét vándoroltad körbe.

Igen, pontosan (nevet).

Honnan jött a vándorlás a szeretete?

Általános iskolában kezdődött. Az akkori osztályfőnökünkkel, Pálné Nähr Györgyivel elmentünk az osztállyal egy bakancstúrára Óbányára, ahol három napon keresztül tulajdonképpen dagonyáztunk a sárban. Nekem nagyon megtetszett. A természet, a csend, a nyugalom. Csak jártuk az erdőt, szinte megállás nélkül – ez valami fantasztikus érzés volt, azonnal megfertőzött. Utána valahogy mégis másfelé sodort az élet. Jöttek a „zajos”, bulis húszas éveim, majd elkezdtem fényképezni, ami pillanatok alatt visszarántott a természetbe, ezzel együtt vissza Óbányára. Ha Kéty az életutam kiindulási pontja, akkor Óbánya a túrázásé – itt született a természetjáró lényem. Amit még tetőzött, hogy nagyon nagy hatással volt rám a lengyeli osztályfőnököm, Bujdosó Lászlóné is. Nagyon felnéztem rá emberként és pedagógusként egyaránt. Ahogy beszélt velünk, ahogy biztatott minket, hogy mindig valósítsuk meg, amit akarunk. Ha csak egy szót is váltottunk, az mindig ösztönzőleg hatott rám.

Hogyan jött a nagy vándorlás, pontosabban külföld?

Érettségi után felkerültem Budapestre, ott kezdtem el dolgozni területi képviselőként. A fővárosi munkahelyem egy év után megszűnt, ezért visszajöttem Pécsre, ahol elvégeztem a mély- és magasépítő technikumot, aztán megint Budapest, majd kijöttem Németországba, rövid idő után pedig Ausztriába mentem. Mindegyik országban az építőiparban dolgoztam, a „menés”, az ingázás állandó volt, ahogy az is, hogy folyton gyönyörű tájak közelében dolgoztam. Nem lehetett kérdés, hogy felakarom fedezni őket. Elkezdtem külföldön túrázni, egyre többet és nagyobb távokat, de valahogy azt éreztem, hogy valami még hiányzik?

Mire vágytál, mi volt az, amit a túrázástól már nem kaptál meg?

Egy kis izgalomra, adrenalinra. Ezért kezdtem el az úgynevezett via ferratakon járni. Ezek olyan hegyi utak, amelyeken kötelek, létrák segítik az előrehaladást. Egyszerűen fogalmazva akár hegymászásnak is nevezhetnénk (nevet). Viccet félretéve, ha már Ausztriában éltem, élek, ahol a hegymászás teljesen természetes dolog, elkezdtem ezt a sportot űzni. Egyre több új embert ismertem meg, köztük Suzii-t.

Akivel egészen Kanadáig jutottál.

Igen.

Mesélj egy kicsit erről az útról. Ez azért nemcsak úgy működik gondolom, hogy veszel egy repülőjegyet Kanadába, aztán leszállsz a gépről és irány a hegy. Mennyit és hogyan készültél az utazásra?

Bármilyen hihetetlen, de komoly szervezést nem igényelt. Persze, foglaltunk repülőjegyet, béreltünk autót – mindezek előtt nem ártott egy kicsit tájékozódni. De tulajdonképpen ez egy sátras túra volt, a kempinget például nem kellett előre lefoglalni. Én azt mondom, inkább erőnlétben kellett készülnöm.

Picit statisztikázzunk azért. Mondj kérlek néhány nagy számot, hadd érezzük az arányokat.

Rendben. Alaszkában és Kanadában összesen 5 hetet töltöttünk, ezen felül az oda- és a visszaút egy hét volt. 11 ezer kilométert mentünk autóval, a 40 túrapont pedig összesen 400-450 gyalog megtett kilométert jelentett. Nagyon röviden, így nézett ki a túránk (nevet).

Mi volt a legnagyobb táv, amit gyalog megtettetek ezen a túrán?

42 kilométer volt a leghosszabb táv, amit gyalogoltunk és megmásztunk egy 2500 méter magas hegyet is.

Maradjunk továbbra is számoknál. Melyik volt a leghosszabb táv, amit valaha, túrázva tettél meg?

A leghosszabb távot tavaly Európa legnehezebb túraútvonalán tettem meg. Egy 15 napos etapot 6 nap alatt teljesítettem. 189 kilométert tettem meg 13 500 méteres szintkülönbség mellett. Hegymászó „pályafutásom” szó szerinti csúcsa pedig az osztrák Grossglockner a maga 3798 méterével. Nem sokkal marad el tőle a japán Fuji, ami 3776 méter magas, arra a mászásra is nagyon büszke vagyok. Emellett arra is, hogy többen mondták már nekem, hogy inspirálom őket, hogy miattam vesznek túracipőt, bakancsot és vágnak neki nagy utaknak. Ez nagyon jól esik!

Majdnem négy kilométer, felfelé. Még kimondani is félelmetes. Előfordult már nálad néhány ijesztőbb szituáció?

Leesni, még nem estem le (nevet).

Ne is forduljon elő!

Ne is, így igaz. Voltak már, finoman fogalmazva is, necces helyzetek. Amikor Fuji-n voltam, akkor alattam éppen egy tájfun tombolt, az elég érdekes volt, csakúgy, mint az, amikor egy mellettem lévő, 10 méteres fába csapott bele a villám. Rosszul fogalmaztam, az nem érdekes, inkább brutális volt…főleg úgy, hogy én bokáig érő vízben álltam éppen (nevet). Vigyáztak rám az égiek, szerencsére.

Mik a távlati tervek, milyen túrákon szeretnél még részt venni?

Heteken belül indulok Afrikába, ahol sátras túra vár rám, mert oda egyedül megyek. Az picit hosszabb lesz, nagyobb szintkülönbségekkel, több felszereléssel stb. A nagyon hosszú távú célom a túrázással az, hogy egyszer minden kontinenst érinthessek, az egy nagy álom. Dél-Amerika is tervben van, emellett Ausztrália is. Ami a hegymászást illeti: nagyon szeretnék eljutni egy Mount Everest – ugye ez a világ legmagasabb hegye – alaptáborig. Ott már vannak csúcsok 6000 méter körül, emellett szeretnék egy kemény technikai mászáson is részt venni Svájcba.

Hegymászás, túrázás – az előbbi az adrenalin, az utóbbi akár a nyugalom szimbóluma is lehetne. Aztán a természet, az abból áradó csend és béke szeretete, miközben aki ismer téged, az pontosan tudja, hogy nagyon szereted a techno zenét – ami aztán szó szerint egy ipari jelleg. Csupa véglet jellemez téged, mindennek a két széle, a sarkai, jól látom? 

Igen, jól. Éppen most találkoztam egy nagyon kedves barátommal és bármennyire hihetetlen, éppen erről kezdtünk el beszélgetni, hogy mennyire szeretjük a pörgést, de mégis, mennyire hiányzik a másik oldal, a csend, a nyugalom. Hihetetlen dolgok ezek, de jól látod, végletes vagyok. Egyébként egy ideig a technótól is elfordultam, most kezdtem újból hallgatni ezeket a keményebb zenéket, mint például a hardcore-t! (nevet).

Visszatérve a tervekhez: hazajössz egyszer, mondjuk Kétyre?

Nagyon jól érzem magam itt kint, nincs tervben, hogy hazaköltözöm, de Kétyre mindig nagyon szívesen megyek, hiszen, mint a beszélgetés elején mondtam is, ez a falu a kiindulási pontom, az életem origója. Bármerre járok, mindig elmondom, honnan jövök, honnan származom, melyik településen éltem, hol lakik a családom, mert büszke vagyok a falura, ahonnan indultam.

-gézé-

A képek forrása: “Kedves” Miklós Gyula Facebook oldala, ahol további remek fotók találhatók Gyula nagy utazásairól.