HAVI_1: Márton Róbert
Bizonyára Önök is láttak már legalább egy olyan amerikai filmet, amelynek valamelyik jelenetében valaki – például egy újságíró – ellátogat egy rutinos nyomozóhoz, hogy kiszedjen belőle néhány információt: ülnek a rendőr teraszán, kávét isznak, beszélgetnek. Nekem azonnal egy ilyen kép villant be akkor, amikor én kerültem egy, a fentihez hasonló szituációba Márton Róbert házának teraszán. Festői, a falura, a völgyre néző panoráma, enyhe szélzúgás, egy nagyon finom kávé és egy nagy beszélgetés. Annyit már a cikk elején elárulhatok: semmilyen információt nem kellett kiszednem Márton Róbertből, az interjú során jött minden magától. Így szó esett a kezdetekről, a kemény szituációkról és arról, hogy hogyan lesz valakiből az év rendőre. Mert bizony Márton Róbert a közelmúltban a „Szekszárd Év Rendőre” kitüntető címben részesült, ami beszélgetésünk apropóját adta.
A „Szekszárd Év Rendőre” kitüntető címben részesültél, amelyhez gratulálok!
Nagyon szépen köszönöm!
Mit jelent egy ilyen elismerés?
Nekem nagyon sokat jelent, mert én kaptam meg. (nevet) De komolyra fordítva a szót, nem sokan részesülnek ilyen elismerésben; megtisztelő és jóleső érzés. Az elismerés tulajdonképpen egy, mondjuk így, az életpályámat elismerő díjként fogható fel. Azt gondolom, hogy a díjjal jutalmazták a rendőri pályán eddig nyújtott teljesítményemet. Mindemellett 2019-ben nyomozó alosztályvezető lettem, így már szakmai koordinációs, irányító munkát is végeztem, szerintem a kitüntető cím ennek is szólt. Azt viszont szeretném elmondani, hogy bár az elismerést én kaptam, de a jó kollégák, a jó csapat nélkül nem lehetne jó munkát végezni sem, így az én díjam nekik is szól.
Az egy erős kifejezés lenne, hogy amióta az eszemet tudom, rendőr vagy, de hogy nem ma kezdted, az biztos. Mióta vagy rendőr és miért választottad ezt a pályát?
A rendőri pálya valahogy mindig vonzott. A családom is jó ötletnek tartotta és támogatta ezt az elképelésemet, így rendőr lettem. 1996-ban érettségiztem és még ugyanabban az évben elkezdtem a rendőr szakközépiskolát Budapesten. Az iskolapadban egy évet ültünk, a második évben pedig már kint voltunk a pesti utcákon. 1997-ben nagy hiány volt rendőrökből, szükség volt ránk a terepen, így próbaidős őrmesterekként már az utcát jártuk. A képzés tulajdonképpen úgy nézett ki, hogy a második évben egy-egy félévben egy-egy hónap tanulás, a többi pedig terep – én a készenléti rendőrségnél voltam. 1998 július elsején egyébként oda is szereltem fel, de két héttel később, július 16-tól, egy áthelyezés után, megkezdtem a szolgálatomat Szekszárdon, ahol azóta is dolgozom.
Milyen az első munkanap egy új helyen, jelen esetben a szekszárdi kapitányságon? Bemegy a frissen felszerelt fiatal Márton Róbert dolgozni, segítik, tanítgatják, vagy egyből a mélyvízbe dobják?
Finoman fogalmazva sincs sok lehetőséged arra, hogy betanítsanak, szóval az utóbbi: mélyvíz. (nevet) Nagyon kevesen vagyunk, voltunk akkor is. Nincs idő arra, hogy fogják a kezed és vezessenek, senki nem fog pátyolgatni, babusgatni. Engem is az első perctől kezdve keményen munkára fogtak. Persze ez ekkor még azt jelentette, hogy én voltam a másodhegedűs, főként támogató munkával segítettem a rutinos kollégát. Mindemellett közben figyeltem, lestem, hogy csinálják az „öregek”. Ha fogalmazhatok így, eléggé megszórtak ügyekkel, már mindjárt az elején. (nevet)
Mindjárt így, többes számban, ügyekkel, nem is egy üggyel?
Az volt az első ügy, amit a kezembe vettem, de ott volt mellette a többi is. (nevet) Ez nem úgy működik, hogy te hetekig, hónapokig dolgozol egy ügyön. Jön egy akta, aztán a másik, aztán egy újabb. Szó szerint darálni kell. Ez most így első lelketlennek, meg iparosmunkának tűnhet, de ez nem így van. Csak így tudsz belekerülni pörgésbe, így tudod felvenni a fordulatot, így fogod minél hamarabb átérezni és megérteni, hogy igen, te már rendőr vagy.
Milyenek voltak az első ügyeid?
A betörési csoportba kerültem, nyilván kezdőként egyszerűbb ügyeket – például tanyabetöréseket – kaptam, de pár hónap elteltével már egy kocsmai betöréssorozat volt a nevemen, azon kellett dolgoznom.
Mindegyik ügyet megoldottad?
Ahogy a díj kapcsán mondtam az előbb, az eredményesség mindig a csapatmunkától függ, nemcsak rajtam múlik. Itt is megvolt a kiváló csapat. Sokat dolgoztunk, nyomoztunk, aztán kevesebb, mint fél év alatt együtt megoldottuk az ügyet.
Hogyan kell, hogyan lehet elkezdeni egy ügyet?
Az biztos, hogy mint minden más munkában, itt is nagyon sokat segít a rutin és az évek. A nyomozói munka során meg lehet ismerni az elkövetői köröket, tudjuk, kik, milyen típusú betörésekre szakosodtak. Már a betörés típusa egy segítség lehet: nagyon nem mindegy, hogy besurrant valaki, vagy keményebb módszerekkel „dolgozott”, azaz betört. Ebből már tudhatjuk, kit keresünk, ahogy az is árulkodó jel lehet, hogy mit lopott. Vannak, akik csak egy biciklit nyúlnak le, de még azt is félve, és vannak olyanok, akik aztán visznek mindent. Általában a bűnözőknek megvannak a típusjegyeik, hogy mire szakosodtak, ezekből a jelekből is olvasni kell, a kollégák pedig olvasnak is. Nálunk az alosztályon vannak olyan nyomozók, akik a személyismeretben jobbak, az új generációt képviselő fiatalabb kollégák az internet világában mozognak otthonosabban. Ehhez jön még egy technikai támogatás is: a nyombiztosítók munkája is nagyon segítség, hiszen ők állapítják meg, hogy valaki gumi- vagy szövetkesztyűben nyúlt a tárgyakhoz, onnan is tudhatjuk, hogy melyik csoporttal lehet dolgunk. Aztán van olyan is, aki mindent összefogdos utána pedig eszébe jut, hogy a helyiségben kamera van, a plafonon, fent a sarokban – azokkal az esetekkel van a legkönnyebb dolgunk. (nevet)
A karriered elején, az említett „kocsma ügy” hogyan végződött, mi lett az elkövetőkkel, mennyire kerültél velük kapcsolatba azóta?
Ha fogalmazhatok így, az egyik elkövető eltűnt a reflektorfényből, a másiknak pedig az én karrieremmel párhuzamosan fejlődött a saját „szakmai pályafutása”. Nagyon komoly betörővé nőtte ki magát, vannak olyan ügyek, hogy szinte érezzük, tudjuk, hogy ő követte el. Csak ugye ezt tudni kell bizonyítani is, ő pedig lett annyira dörzsölt, hogy odafigyeljen arra, hogy „dolgozik”.
Majdnem negyed százada vagy a pályán, ami hatalmas idő. Milyen lett a viszonyod a bűnözőkkel? Hogyan kell elképzelni, ha egy betörés után megjelentek egy feltételezett elkövetői körnél, akikkel korábban már volt dolgotok, teszem azt elfogtátok őket? Tisztelik Márton Róbertet, a rendőrt, akár segítik is?
Ez egy jó kérdés. Azt gondolom, igen. Megvan a tisztelet, ami ráadásul kölcsönös. És megvan a rutin is. Tudjuk, kikhez, mikor kell kiszállni, információt kérni, kivel, hogyan kell beszélni. Nem mindegy, hogy tegezem, vagy magázom, elfogadom-e a kávét például, amivel megkínál stb. Nyilván egyikük sem a barátunk, de az tény, hogy bizonyos esetekben nagy segítséget jelenthet az az információ, amit kapunk tőlük. Ezek nagyon bonyolult viszonyrendszerek, senki ne úgy képzelje el, hogy egy betörés után megyünk egy csoporthoz, hogy árulja el a másik csoportot. Ez ennél komplikáltabb. Itt nincs olyan, hogy mi vagyunk a jók, ti vagytok a rosszak, ez nem fekete vagy fehér. Ez egy tényleg egy olyan viszonyrendszer, ami csak évek, évtizedek alatt épülhet ki.
Te rendőr vagy, nyomozó, fegyverrel az oldaladon, ha kicsit krimikbe illő nyelven akarok fogalmazni, azt is mondhatnám, naponta viszed vásárra a bőrödet: volt már olyan helyzet, ami igazán életveszélyes, vagy éppen sokkoló volt?
Bármennyire hihetetlen, de ilyen sokkoló szituációban „házon belül” volt részem. Egy fiatal, felszerelt kolléganőm párkapcsolati problémája miatt a közös irodánkban vetett véget az életének. Rövid ideje dolgozott nálunk, annyira még nem ismertük, hogy észrevettünk volna rajta bármilyen árulkodó jelet. Egyik reggel mentem az irodámba és ott feküdt. Azóta is minden irodámba úgy lépek be, hogy belököm az ajtót, aztán benézek, hogy minden rendben van-e.
És mi az, ami „házon kívül” volt kemény helyzet?
Éppen megfigyeltünk egy kábítószerültetvényt. Hasaltam a bokorban, erre megjelentek a „szüretelők”. Azt a szituációt képzeld el: pár méterre tőlem zajlik a munka, én meg kezemben egy kamerával éppen rögzítem, hogy mi történik, de közben telefonon kellene szólni a csapatnak is, hogy indulhat a rajtaütés. Az tényleg nem semmilyen helyzet volt!
Egy kicsit statisztikázzunk! Mennyi ügyed van évente?
Átlagosan 30-60 között.
Hatékonyság?
Én jónak mondanám.
A kitüntető cím átadásakor az indoklásban elhangzott ez: „Kiemelkedő szinten hajtotta végre azon bűnügyek irányítását, felderítését, amelyek összetett sorozat-bűncselekmények voltak…”. Ez a hatékonyság, gondolom a szakmai előmeneteledhez is nagyban hozzájárult. A te ranglétrádon milyenek fokozatok szerepeltek?
Őrmesterként kezdtem, aztán törzsőrmester lettem, majd négy és fél évvel később hadnagy, amely az első tiszti kinevezésem volt. Utána csoportvezető lettem a betörési csoportnál, majd a lopási csoportba kerültem át, aztán öt évig voltam alosztályvezető-helyettes, majd tavaly március elsejétől vagyok a bűnügyi alosztályvezető.
Jól érzékelem, hogy minél magasabban vagy a ranglétrán, annál közelebb van az íróasztal?
Igen. Ha fogalmazhatok így, az életpálya ezen részére már picit beszorulunk. Senki sem hagyja ott szívesen a terepet, de nekem most itt vannak feladataim: koordinálok, irányítok, szervezek. Ez most az egyik legfőbb feladatom.
Soha nem féltél attól, hogy a munkád miatt bajba kerülhet a családod?
Nem, sok más mellett ezért is lakom Kétyen. Nekem a siófoki körforgalomnál véget ér a munka, onnantól hazafelé tartok. Szekszárd kisváros, nem biztos, hogy kedvem lenne ahhoz, hogy a műszak végeztével, mondjuk a családommal sétálva összefussak valakivel, akit délelőtt kihallgattam.
Mik a hosszútávú terveid?
Továbbra is szeretnék nyomozó lenni, a rendőrségnél dolgozni. Büszke vagyok arra, amit elértem, büszke a munkámra. Szekszárd a szívem csücske, így arra is nagyon büszke vagyok – és mindig mondom a kollégáimnak, hogy ők is legyenek azok – hogy szekszárdi nyomozó vagyok.
GZ