• PDF

Történelem

  • 2017. május 31. szerda, 08:50
  • Módosítás: 2017. június 06. kedd, 08:05
  • Írta: Administrator

A település története:

Kéty község történelme a kőkorszakig nyúlik vissza. A honfoglaló magyarok megtelepedéséről egy XII. századi feljegyzés tanúskodik, miszerint Kéty a Gut-Keled nemzetség birtokához tartozott. A település akkor a mai helyétől északra helyezkedett el.

A török időkben Kéty lakatlanná vált.Az 1563-as török defterekben Kéty neve már nem szerepel, de a szomszédos Murga, Zomba és Felsőnána községek még adóztak a töröknek. 1723-ban a falut Eszterházi hercegi birtokként említik meg.

Az 1732-es iratokban a falu neve ismét feltűnik. Ekkor telepítik be az első német telepeseket. Hivatalosan Kéty nevével az 1767-es kimutatásokban találkozhatunk 88 családdal és 55 telekkel.

Fényes Elek 1836-os statisztikája alapján, Kéty német és rác falu. Lakosainak evangélikus és óhitű templomaik vannak. Az emberek bor-és dohánytermesztésből tartják el magukat.

Az első betelepített székelyek 1945 áprilisában érkeztek. A németek kitelepítése 1947 márciusáig elhúzódik, addig egy fedél alatt élnek a székelyek a németekkel.Megosztották a kenyeret és együtt arattak.

A betelepített székelyek valamennyien Hadikfalváról érkeztek.

 

Nemesi családok Kétyen:

Kétyen 1732-ben Schilson János Mihály báró telepített le protestáns németeket, kik között szintén voltak hesszeni eredetű lutheránusok és reformátusok. Kéty tulajdonképpen a református vallású Sándor-családé volt. Schilson báró zálogként bírta, kitől a telepítés után nemsokára Sándor István váltja vissza. Sándor Évával való házassága révén a református papi Visoly János lesz később Kéty földesura. Volt Kétyen részbirtoka a Bene-családnak is.

 

Kéty híres szülötte: Hegedűs Gyula (1870-1931)

1870-ben, február 3-án születtem Kétyen, egy kis tolna megyei községben. Édesapámat Heckmann Jánosnak hívták, birtokos volt, azután tönkrement, postamester lett. Édesanyám leányneve: Fonyó Alojzia. Ugyanabban a házban születtem, amelyben ő. Szekszárdon jártam a polgári iskolába, szüleim mindenáron gazdásznak akartak adni, Keszthelyre,a Gazdasági Akadémiára. Mire azonban erre került a sor, teljesen tönkrementünk, szüleimnek nem állott módjában tovább taníttatni, ezért édesapám elhatározta — minthogy a nagybátyám főszolgabíró volt a simontornyai járásban, — hogy engem jegyzőnek ad. Mintha most is hallanám szavát:

— Eriggy csak közigazgatási pályára, majd a bátyád a legjobb jegyzőséget adja neked!

Voltam jegyzői írnok, voltam írnok a szolgabíróságnál Gyönkön. 80 krajcár napidíjat kaptam, a nagybátyámnál laktam, mint állandó vendég. Egy-két hónapig tartott ez így, azonban nekem sehogyan sem tetszett ez a hivatalnokélet. Akkoriban történt, hogy Gyönkön megjelent özvegy Keresztélyné daltársulata. Hat híres, szép lánya volt ennek a Keresztélynének, mind a hat színésznő, a lányok mellé szerződtetett aztán színészlegényeket ez volt a daltársulat művészszemélyzete. Megbeszéltem Keresztélynével, hogy én is elmegyek velük, azonban csak Tamásiban csatlakozom majd hozzájuk, nehogy szüleim és nagybátyám megsejtsenek valamit és esetleg még csendőröket küldjenek utánam. Tamásiban csatlakoztam hozzájuk, 1 forint volt a felléptidíjam és ebéd-koszt. Keresztélyné főzött a társulatnak, soha életemben nem fogom elfelejteni azokat a rakás főtt tésztákat, miket elém tálalt: se só, se zsír nem volt abban. Titokban mindig leemeltem az asztal alá a tányért és a kutyával etettem meg. Vigyázni kellett, nem akartam megsérteni a direktornét. Elég az hozzá, Keresztélyné egyik lányába beleszerettem. Talán ez volt az oka annak, hogy ilyen nyomorúságos körülmények között öt hónapig lődörögtem velük Somogyban. Mint később megtudtam, szüleim és nagybátyám csendőrökkel kerestettek az egész megyében. Aztán, idővel, mégis belenyugodtak szökésembe.


Sokszor előfordult, hogy a közönség közönye miatt elmaradt az előadás. De az is előfordult, hogy a direktorné a kaszszából beizent: »Lejátsszák-e 30 krajcárért? « Már mint 30 krajcár felléptidíjért. Bizony lejátszottuk, nagy pénz volt az, egy pörköltet és egy fröccsöt lehetett érte kapni! Itt bizony volt részem bőven a koplalásban. Ha nem volt előadás: »kvartettozni« mentünk. Más szóval: »kőkéményes házat megfújunk. Vidéki ripacsszínész-kifejezés ez. Négy színész elindult és a kőkéményes házak előtt — jobbmódú emberek házai előtt — énekeltünk. Mindég ezzel kezdtük:

»Csendes éj van,

Nyugalomnak éje . . .«

 

Mikor a harmadik nótát is elfújtuk, az egyikünk előlépett, odaállt a kitárt ablak alá, kalapját levette és ezt mondta:

» X. helyen időző színtársulat néhány tagja kívánta egy kvartettel tiszteletét tenni . . .«

Persze pénzt dobtak a kalapba. Ráadásul még egy dalt énekeltünk. Ekkor én 18 éves lehettem, rá néhány héttel feljöttem Pestre, hogy beiratkozzam a Színi Akadémiára.

Felvettek. És itt kezdődik azután az igazi nélkülözés. Vékony, nagyorrú, csúnya fiatalember voltam, a statisztálás lett volna egyedüli jövedelmem, azonban engem nem vittek. A Nemzeti Színház akkori gárdája csupa daliás, magas emberből állott, mit is kerestem volna én ottan. Mégis jutott néha egy-két statisztéria. Szemben a régi Nemzeti Színházzal volt a Kis büdös, ebben egy szafaládé 4 krajcár volt, hozzá egy darab kenyér 2 krajcár — ezt a 6 krajcárt össze tudtam szedni valahogy, ha keveset is statisztáltattak. A Pannónia-kávéház aranyos főpincére, a Gyula, két hétig hitelezte nekem a reggeli kávékat. Egy alkalommal összesen 8 krajcár volt nálam, a Múzeum-körúton megláttam hatalmas pogácsákat, éppen 8 krajcárba került darabja, nem tudtam ellentállni, vettem egyet. Harmincnyolc óráig utána egyáltalán semmit sem ettem. Az éhségtől gyötörve, hazamentem és ágynak estem. A Papnövelde-utca 2. számú házban volt egy nagyon olcsó kis albérleti szobám.

Ez a szoba senkinek sem kellett, mert alatta egy pékműhely volt és rettenetes forróság jött át a falakon. Néha kibírhatatlan volt a szobában a hőség. Feküdtem az ágyban, mikor véletlenül egy ismerős patikus ment arra, benézett az ablakon és felismert. Látta, hogy az éhségtől lettem rosszul. Sürgönyözött édesapámnak, aki másnap megjelent. Felgyógyultam, szüleim pedig két hónapon keresztül havi 30 forinttal támogattak.

Sorsom is kezdett jobbra fordulni, beszerződtettek a Nemzeti Színház énekkarába második basszusnak.(Ez a legmélyebb hang, 19 éves voltam ekkor.) 500 forintot kaptam egy esztendőre. Első dolgom volt, hogy fizetésemből egy szürke cilindert vettem, hosszú, elegáns zsakettet és visszaküldtem szüleimnek a 60 forintot. Paulay Ede, akinek sok mindent köszönhetek, az akadémiai első évfolyamról a harmadik évfolyamra át, mikor ezt elvégeztem —vidékre mentem. Pesti és Dobó színtársulatához kerültem Szolnokra, havi 36 forint gázsival. Bejártam az egész vidéket, voltam Pápán, Debrecenben, Pozsonyban. Krecsányinál.

Budán léptem fel egy alkalommal, valami népszínműben kellett egy öreg grófot játszanom, azonban Krecsányi szemében nagyon megbuktam, mert nem »vettem« az öreg grófot hasig érő szakállal és a mozdulataim sem voltak elég előkelőek. Sok vidéki állomás után végre Kolozsvárra kerültem Ditrói Mór társulatához. Télen 80, nyáron 70 forint volt a fizetésem. Azért több télen, mert akkor tűzifa is kellett, vastag ruha, vastagabb talpú cipő. Egy operett bariton-szerepben léptem itt fel, Ditrói annyira meg volt elégedve velem, hogy azonnal 100 forintra emelte fel a fizetésemet. Nem sokára következett a Vígszínház megnyitása, Ditrói lett az igazgatója. Szécsi Ferenc Ditrói Mór ajánlatára lejött, megnézett. Egy operettben nézett meg Szécsi, én ebben Hudson kapitány szellemét énekeltem, fehér lepedőben szaladgáltam a színpadon. Ebben a darabban egy szó prózám nem volt. Szécsi azonnal felszerződtetett Pestre a Vígszínházhoz.

Még csak azt mondom itt el, hogy szülőfalum, Kéty, ez a kis sváb falu, tavaly díszpolgárává választott. Legszebb, legszélesebb utcáját rólam nevezte el. A legbüszkébb pedig a díszpolgári oklevelem szövegére vagyok. Itt lóg a szobában a falon. Mindenki azt kérdi tőlem, ki írta ezt a gyönyörű húsz sort. A község jegyzője: Rumy Ernő.

 

Régi hírek,cikkek Kétyről:

A férfiak körében a részegség mindennapos dolognak számított. Talán ezzel magyarázható a sok erőszak, amely a település lakóit hírhedtté tette a környéken. 1841-ben egy újabb eset kapcsán az illetékes járási szolgabíró így fakadt ki: „Az egész világ előtt a kölesdi lakosok verekedéseikről és más gonoszságaikról esmeretesek légyenek, ezt ismét meg mutatták, és jelét adták gonoszságuknak anyiba hogy a jámbor uton járó személyeket minden ok nélkül meg támadták, és agyba főbe verték.” Az eset áldozata egy kétyi jobbágy volt, aki nem tudott elég gyorsan kitérni a kölesdiek fát szállító szekerei elől. Egy másik, tragikusan végződő duhajkodás áldozata szintén kétyi volt. Benedek Mihály a gyönki búcsúból hazafelé tartva vadul előzgette a többi kocsit, s közben halálra gázolta az egyik gyalogost, Zart Mihálynét.

-------------------------------------

Betöréses lopás (Zalai Közlöny 1882 november)

Hallatlan vakmerőséggel párosult betöréses lopás történt a napokban Kétyen (Tolnám. ) Ismeretlen gazemberek nyomómórud segélyével kifeszí­tették a kétyi paplak első szobájának ajtajára nyíló ablakán a vasrácsozatot, bezúzták az  ablaktáblát, az ablakot kinyitották s a tolvajok egyike bemászott a gazdagon bútorozott szobába , míg a többi a kocsinál maradt az utczán, közvetlen az ablak alatt. Az ablaktábla bezúzása okozta csörrenésre felébredt a fiatal lelkész « rosszat nem sejtve minden fegyver nélkül elkezdett bemenni a másik szobába. De mekkora lehetett ijedelme , mikor a szobában a tolvajt találta, ki éppen a kiterített lepedőkbe ágyneműt, ruhákat stb. kötözgetett. A lelkész visszament, rázárta az ajtót, kiszaladt az udvarra s lármát csapott. Mire azonban segély érkezett, a tettesek már elhajtottak volt, sok ágyneműt s más lopott tárgyakat vive magukkal .

----------------------------------------

Kétyi magazin (Tolnai Népújság 1978. november 4. )